2010. december 29., szerda

Születéstörténet


Kicsit hosszú lesz... pedig így is bőséggel cenzúráztam rajta.
Kezdetben napi bontásban írtam a történteket... mert reméltem, nem kell sokáig írnom... aztán egyszercsak már összefolytak a napok. Nem volt már jelentősége annak, hogy mi mikor történik, illetőleg nem történik. Szóval íme:


November közepén nagyon elkezdtem vizesedni (3 nap +2 kiló), amire 16-án reggel mértem 2 óra alatt többször 160-as vérnyomást, így hát bevonultam a kórházba. Persze rögtön bent fogtak. Baba szép nagy (36+1... igaz papíron csak 35+4), méhszáj 2111... dokim (Karasz dr.) szerint egy héten belül babázni fogok :)

Múltak a napok... Frontok jöttek, mentek... megjött a tél, a hó (olyan szépen esett, hogy mondtam is a picikémnek, hogy ki kellene bújni, megnézni, milyen csodás), elolvadt... de én még mindig egyben voltam.

38+4 voltunk, amikor végre legalább hétvégi eltávra elengedtek (ekkor már a 3. kórteremben voltam, a szülészetről felkerültem a nőgyógyászatra).
Hazajövetel előtt reggel CTG (kicsim szívhangját felvettem ám! :)), azon 10percenként 30%-os "fájások" (utána sem volt többet ilyen). Karasz dr. megvizsgált, méhszáj 2333. Mondta, a vizsgálat után vérezgetni, fájni fogok... meg hát ezzel a CTG-vel... ha esetleg 3-5 percesre rendeződnének a fájások, vagy elmenne a víz, akkor azért nem várjam meg a vasárnap estét :)
Itthon mindent megtettünk, hogy ne csak vasárnap menjek vissza... de kivártuk végül.

Újabb 1 hét telt el, újabb frontok jöttek, mentek. Hétvégére már mondtam is, hogy én haza sem megyek, szülni fogok :)
Vérnyomásom ismét magas lett, elment a nyákdugó is... de szülni eszem ágában sem volt.

Hétfő (december 13-án) reggel Bay főorvos megkegyelmezett: a héten -még valahogy csütörtökig- pontot teszünk a dolog végére.
Örültem, mint majom a farkának: végre megszülesztenek :D
Na és persze ideges is lettem nem kicsit. Hogy ennek köszönhetően, vagy amúgy is egy ilyen nap lett volna... a vérnyomásom egész nap alig ment 160 alá. Estére már a fejem is majd szétrobbant, úgy fájt. Viziten mondtam is éndokimnak...
Jó, menjek ki, megvizsgál és reggel levisz.
Méhszáj 2333 még mindig. De mit jelent, hogy levisz? Hát 5:30-kor előkészítenek, és 6:30-kor indítanak.
No ebben a percben lett a vérnyomásom olyan 180 körüli. Nem tudtam, hogy örülök-e vagy sem. Csak elkezdtek potyogni a könnyeim... és csak sírtam, sírtam... Az orvos átölelt, és mondta, ha attól megnyugszom, lekísér NST-re. Nem hiszem, hogy segítene. A baba mozog, jól van. Ezt érzem.
Még belémtukmált egy pipolphent, aztán elmentem lefeküdni.
Egyszer még az éjszaka valamikor bejött, megnézni, jól vagyok-e, pihenek-e. Nem is tudom már, hogy mit beszélt... csak emlékszem, hogy amikor megfogta a pocimat, hogy mozgolódik-e a babóca, éreztem: nagyon jó hideg volt a keze.

14-én 5:00-kor ébredtem. Összerámoltam, lezuhanyoztam, a nővér lekísért.
Fél óra múlva már megvolt a borotválás, beöntés... és vártam. Egy óra múlva vérnyomásmérés, vizelet-fehérje vizsgálat, oxitocin bekötése, CTG. Szülésznő (Gabi) megvizsgált, minden OK. Karasz dr. bejött, megvizsgált (fájt, vérzett), majd szólt, hogy kint van egy fiatalember, aki látni szeretne. Éppen beöltözik. Végre megérkezett a Kedves!!!

Az oxitocin a "fájásokat" pillanatok alatt 3percesre rendezte, de max 30%-osak voltak, és nem is igen éreztem belőlük semmit. CTG-t levették, sétálgathattam. Közben többször vérnyomásmérés, szívhanghallgatás...
Kimentem a mosdóba, amikor Karasz dr. éppen bejött még mielőtt hazament volna (ügyeletes volt). Üzente, 9:00-kor jön majd valaki burkot repeszteni.

Soron volt az újabb vizelet-vizsgálat, de mivel nem sikerült pisilni, így jött a katéter. Összesen 20 ml jött le. Azonnal bekötötték még a folyadékpótlást és kaptam az állandó katétert. Innentől kezdve sem séta, se semmi más. Csak fekvés.

Végül 10:00kor jött Mátrai dr. burkot repeszteni (jó megérzés volt, hogy indítani kell, mert már meconiumos volt a magzatvíz). Azt mondták, ez nem fáj. Nem a fenét nem! De legalább jó meleg :) A doktor szerint 1-1,5 óra, és eldől, hogy mi lesz...
Innentől kezdve (kevés vizelet jött le a katéteren) állandóan monitorozták a babát.
A fájások pedig most már keményen jöttek. A 20-30%-osok is úgy fájtak, hogy azt hittem, megőrülök. Amikor felálltam az ágy mellé, akkor kicsit enyhült... egészen addig, amíg fel nem ugrott 94-95%-osra. Szegény párom (aki bent sem akart lenni) jól tűrte, ahogy minden alkalommal rajta vezetem le :D

Nemsokára vissza kellett feküdnöm. Vérnyomásom továbbra is magas volt, a burokrepesztés óta eltelt már 2 óra...
12:00-kor érkezett Kovács dr. Innentől kezdve nem tudom már, hogy mi mikor történt... de valahogy nagyon gyorsan jöttek az események... mégis rettentő sokáig tartott minden.
Kovács dr. megvizsgált, aztán egyszercsak jöttek a tolófájások. Pik-pakk szétkapták alattam az ágyat, lábak a kengyelbe, és mondta, ha fáj, nyomhatom. (Katéter közben kivéve, mert zavarta az orvost.)
Ezzel el is voltunk egy darabig, de semerre nem haladtunk. Pedig egyfolytában azt hallgattam az orvostól, hogy nem igaz, hogy nem megy, hiszen ő már fogja a baba hajacskáját.
Megérkezett Nagy dr. is. Még a gondolatától is fáj a hasam, ahogy kívülről próbált rásegíteni arra, hogy kibújjon a picikém. 2 fájás között pedig mindig visszakaptam a pocimra a szívhanghallgatót (itt már az is fájt, ahogy az a pocimhoz ért)... és csak azt láttam, hogy az orvosok nagyon csöndben és nagyon arra figyelnek, hogy hogyan dobog a kicsi szív bennem. A pocok szívhangja minden egyes tolófájásnál lassult...
Közben már azt sem tudtam, mikor van fájás, és mikor fáj "csak úgy". Hiába mondta az orvos, hogy akkor nyomjam, ha fáj, ha egyszerűen állandóan fájt. Taktikát váltottunk, egyik keze a pocakon maradt, és ő mondta, hogy mikor mehet.
Közben páromat már a főnővér félre állította. Szerintem nem volt már türelme senkinek sem, hogy harmadszor is elmagyarázza, hogy mit és hogyan segítsen. Én meg azt hiszem, nagyon sokadszorra is megfogadtam: nem lesz itt kistesó!
Még 2-3 fájás, és megvan a babó!

Eltelt 2-3 fájás (szerintem többször is, bár szóltam már előre, hogy még hármat tuti nem bírok ki)... Kovács dr. meg közben már azon vitázott, hogy ő megmondta, hogy nem mehet még kisműtét sem, amíg én nem végeztem. Na, még 2 fájás, és babázhatok!
De azért 10 perce van az anaesthesiának, hogy bemosakodjon. Még 10 perc??? Akkor én ittmaradok.
Ekkor már azt hiszem, könyörögtem, hogy vigyenek, és vágjanak már fel.

Aztán egyszer hirtelen nagyon felpörögtek az események. Folyamatos tolófájások közepette jöttek, írjam alá a műtét papírjait (el sem láttam odáig, fogalmam sincs, mit írta alá :)). Megérkezett az altatóorvos. Kérdezgetett mindenféléről, betegségekről (mifenének van a kiskönyv, ha nem tudják, hogy mi van benne... vagy nem érdekli őket? Hiába volt beleírva, hogy a MP miatt nem kell antibiotikum, nem hitték el, kaptam.)
Mondjak közben fiú meg lánynevet. Áron. Lánynevet is. Az nincs (olyan nincs, hogy nincs... de végül makacsul hallgattam, úgyhogy megelégedtek egy névvel).
Ekkor már nagyon sokan voltak körülöttem (orvosok, szülésznők, nővérek... szerintem mindenki, aki élt és mozgott). Párom pedig a szomszéd ágy mellett állt, és csak nézett tehetetlenül.
A műtősfiú a maga kb 50 kilójával jött, hogy majd átrak a hordágyra. Kapaszkodjak belé. Hát, nem hittem, hogy elbír :o Ráadásul már minden fájt, bárhol is értek hozzám, bármit is mozdítottak rajtam. A műtőben meg is kérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy csak átgurítanak a műtőasztalra? Hát... ha fel tudok kelni, megpróbálhatok egyedül átmászni... Köszi, de a fejemet sem tudtam már megemelni.

Mivel ülni már nem tudtam, így maradt az altatás.
Kaptam kis oxigént, mert levegőt már alig kaptam. Arcom előtt felhúzták a ponyvát.
Persze közben a tolófájások csak jöttek, jöttek... ami így, hogy nem mozdulhattam, és éppen elkezdtek kikötözni, még rosszabb volt, mint előtte.
Lábak kikötve terpeszben, bal kar kikötve infúzióval, jobb pedig mellém csavarva a lepedővel.
Jöhet az altatás. Szóljak, ha álmos vagyok. No, álmos éppen nem vagyok, de a kép már nem tiszta.

Amire újra emlékszem, hogy a műtősfiú arrébb pakolt még egyszer, majd valahogy máris a lift előtt voltam, ahol semmi más nem érdeket, csak hogy had nézzem meg a babámat.
Párom megmutatta a fényképezőgépen. Ugye gyönyörű? Ugye mindene megvan? Szeretem!
Majd újabb átpakolás, saját ágy az őrzőben (az odafelé útra nem is emlékszem), látogatók... párom, anyuék, csajok a 205-ös és 206-os kórteremből... alvás, fájdalomcsillapítók...

16 óra után ébredtem valahogy. Mi van? Mekkora? És egyáltalán: mi történt?
13:50-kor született meg Áron. 3260 gramm és 51 centiméter (hiába mondta Szluha dr. az ultrahangon, hogy S-es pelust ne vegyünk már, nem lett igaza). Bárdos dr. műtött (később tudom meg, hogy ő volt az, aki végül eldöntötte, hogy nem lehet tovább várni), Kovács dr. és Péter dr. asszisztált neki.
Esti viziten mondták az orvosok, hogy mi volt a baj. Kicsi fejét bután tartotta a törpe (magas egyenes állásban... de Kovács dr. mondta, hogy úgy hallotta, ez nálunk családi vonás :)), és sajnos köldökzsinórból is éppenhogy 20 centi jutott nekünk. Szóval bármit is próbáltunk volna, nem tudott volna megszületni. Pedig arcomon, szememen láthatóan (bevérzések) én mindent megpróbáltam, hogy sikerüljön.

Még aznap délután láthattam először a picikénket. A nővér (Niki) felhozta és mellém rakta az ágyra. Sajnos megfogni nem tudtam, de fél kézzel, amennyire elértem, simogattam, puszilgattam.

Így lettünk mi család!
(Imádom, hogy itt van... de azért arra kíváncsi vagyok, hogy mikor fog már nem hiányozni, ahogy a pocimban mozog... ha nem vagyunk egy szobában és lefekszem, még mindig odateszem a kezem, hogy érezzem... de már nincs mit.)

Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, segített (le a kalappal az összes orvos, szülésznő, ápoló... mindenki előtt, aki ott sürgött-forgott körülöttem), aki drukkolt, gondolt rám!


3 megjegyzés:

Rika írta...

Na tessék! Már megint bőgtem egy sort:) Olyan megható!
Puszi a gyönyörű hajas babónak, Áronnak!

Névtelen írta...

Én is bőgök...

Névtelen írta...

...jaj...így nincs név!
szóval újra:
Kiskiss írta...
én is bőgök...